Amikor írok, már nem csak a saját élményeimet vetem papírra.
Azáltal, hogy a saját sikertelenségünket a próbálkozásaink elejétől nem titokként kezeltem, nagyon sokan megkeresnek a saját történetükkel. És bár én hála az égnek a sikersztori halmazába tartozom több mint kilenc éve, a mai napig megtalálnak a történetek.
Amikor „csak” rám ír valaki, megosztja velem hol tart, elmondja nekem a félelmeit, a kérdéseit, aggodalmait, újra és újra átélem a saját utunkat.
Mindenki más akadályokon át halad és azt hiszem, nincs is két egyforma eset, de mégis nagyon nagyon sok közös nevező és közös élmény keletezik.
Amikor az ember abba a szakaszba ér, hogy zöld lámpát kap a kezdésre - túl a sokféle vizsgálaton és adott ponton nincs több kizáró ok -, akkor olyan energiával vágunk bele, ami egyfajta őserő. Az utódlás ősi ösztöne. Boldogan (na jó, szabad túlozni?!) vállaljuk az injekciók beadásának nehézségeit, a mellékhatásokról nem is beszélve.
Volt, aki felhívott: „Betti normális az, hogy egyik pillanatban sírok a másikban nevetek? Rendben van, hogy mindenen összeveszek a párommal és Ő szegény mindent megpróbál, hogy megértsen, de egyre furábban néz rám?!”
Az ember akaratlanul is böngészi a fórumokat, a sorstársaktól kérdez, és ha olyan dolgot tapasztal, amire érkezik a megnyugtató válasz, hogy nyugi, ez nálam is pont így zajlott, akkor jön egy kis megkönnyebbülés.
Bár még messze attól, hogy terhességi tüneteket produkáljunk, mégis a hormonok játéka bármit előidézhet. Ebbe jó belekapaszkodni, jó játszani a gondolattal, hogy MOST talán sikerül. Viszont ha nincs tünet, de a fórumon azt olvassuk, hogy a másiknak van, az is nem kis riadalmat okoz.
A két hét várakozás, mire csinálhatunk tesztet, illetve mehetünk vérvételre, maga az örökkévalóság.
(Tegye fel a kezét, aki nem bírta ki, hogy a megadott idő előtt NE teszteljen:) - anno én sem, utána meg nem győztem palástolni a csalódottságomat a férjem előtt.
Nem régen egy nagyon kedves ismerősömmel üzengettünk napokon át. Már vártam, ha nem jött még aznap sms.
Több inszeminációt követő első lombik… tele reménnyel.
Nem sikerült, sőt az élet még egy halálesetet is a lelkükre pakolt.
Azt kérdezte tőlem a hölgy: hogyan lehet ebből felállni és nekifutni a következőnek?
JÖN az erő. Meg kell gyászolni - (erről egy másik írásban szeretnék „beszélgetni”), aztán menni tovább.
Ez a fiatal pár, maguk mögött hagyva az elmúlt hetek komoly nehézségeit, meglátogatott egy baráti párt… két pici gyerekkel.
A fotókon, amiket küldött, akár a saját kis idilli családjuk is lehetne. A gyerkőcök egyszerre bújtak hozzájuk, Ők mesélték az esti mesét, részt vettek az esti szertartásban.
Az ember elgondolkodik ilyenkor azon, hogy sokáig nagyon őszintén és szívből tud örülni más boldogságának, de erre meddig van a léleknek kapacitása?
Eljön a pont, amikor már nagyon összeszorul a szív úgy magunkhoz ölelni egy újszülöttet, hogy nem a miénk.
De az a szerencsés, ha minden ilyen pillanatból erőt merítünk a harchoz és elhatározzuk, hogy nekünk is lesz babaillat az otthonunkban.
SZABAD irigykedni, de az eluralkodó rossz érzéseket magunknak kell irányítani.
Mindent a magunk javára kell fordítani - például egy jó bensőséges beszélgetést kezdeményezni a párunkkal az érzéseinkről, legyen az akár jó vagy nehéz.
Csatornák nyílnak meg azzal, ha picit letesszük a terhet, és segíthetünk a párunknak, hogy Ő is merje megfogalmazni azokat az érzéseket, amelyekről „egy férfi nem beszél”.
Kívánom MINDEN olvasónak, hogy ne kelljen végtelenségig más boldogságának örülni!
Horváthné-Lévárt Bernadett - egyetemes-okleveles ápoló