Összeházasodtunk. Ekkor 27 éves voltam. Nagy volt a baráti társaságunk és a családunk is. Nyaranta 3-4 esküvőre voltunk hivatalosak.
Álltunk a sorban, hogy majd lassan már mi jövünk.
Családi események… újabb esküvők… születésnapok… karácsonyok…
Újabb és újabb gratuláció, de nem nekünk - mi csak mindig másoknak gratuláltunk és más örömének örültünk.
Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már mindenki a belső sávban halad, mi pedig még a külsőben araszolunk…
Bár először még csak haladtunk és hittük, hogy ha tartjuk a sebességet, abból nem lehet baj. De az idő nem tartotta a korlátokat és csak rohant. Száguldott… Legalábbis mi nők, akik ebben benne vagyunk vagy voltunk, azt érezzük, hogy a biológiai óránk ketyegése elnyom minden zajt.
A többiek lassan túl az első nehézségeken, amiket nem értesz. Mi nehéz a babázásban - nekem ne panaszkodjon, hogy álmos… hogy jön a foga… hogy nincs magára ideje… mit meg nem adnék, hogy egy szál melegítőben teljen a napom, és babaillat terjengjen mindenütt.
De nekem továbbra is a legfőbb problémáimat a munkahelyiek tették ki - pedig de szerettem volna már mást.
Aztán már azt vettem észre, hogy állunk egy körben valami összejövetelen, és társaságról társaságra kullogok a pohár italommal - sajnálom magam, mert én nem azért nem iszom alkoholt, mert épp szoptatok, hanem mert sofőrködök.
Viszont se így, se úgy nem tudok a témákhoz hozzászólni. Hiába tanultam csecsemőgondozást, ez azon túlmutat. És érzi is az ember, hogy itt az én tudásom nem állja meg a helyét, hiszen a gyakorlat mindent átír, és olyantól várnak bíztatást, praktikát, tippet, aki tudja, hogy miről beszél, és nem csak valami tankönyvi bekezdést mond fel.
Semmi közöm a bölcsőde- és az óvodaválasztáshoz, ahhoz hogy mekkora nehézség a sok betegség, amit az elején hazahoz… már a kistesó(k)nak…
Lassan ott tartunk, hogy a kisgyerek, akit nemrég picit megringattam, és a karomban tartva arról ábrándoztam, hogy milyen jó lesz majd, a sok egykorú gyerek között az enyémnek is lesz sok pajtása, már a betűkkel és számokkal barátkozik, iskolába jár.
Nálunk meg még mindig útra se kelt.
Pedig a hosszú és türelmes várakozás után, már mennyi mindent megtettünk a baba érkezéséért.
Az ember minden egyes ilyen találkozásból persze szomorúan, de ugyanakkor harcosan megy haza, hogy még többet tesz, még jobban beleássa magát abba, hogy legyen neki is kiről mesélni.
Horváthné-Lévárt Bernadett - egyetemes-okleveles ápoló