A hosszú évek alatt, míg a babámra vártam, nagyon sokan körülöttem váltak kismamákká. Elkezdtem
megfigyelni magam, mi is megy végbe bennem egy-egy közeli vagy akár távoli ismerősöm
örömhírközlése közben.

Ami elsőként csapott meg, az a düh viharos érzése volt. Ilyenkor tombolni, csapkodni, ordítani és
törni-zúzni támadt kedvem. Ezzel karöltve jött az irigység és az igazságtalanság érzése, hogy nekem
miért nem. Majd felocsúdva ezekből jött az önmarcangolás: milyen ember vagyok én, aki más
boldogságára ezekkel a vállalhatatlan érzésekkel reagál.

A legnagyobb erőfeszítést pedig az jelentette, hogy a bennem tomboló viharokból kívülre ne
mutassak semmit. Sőt, inkább a szöges ellentétét akartam magamra erőltetni: az őszinte örömöt és
együtt örülést, aminek akkor és ott a szikrája sem volt bennem.

Aztán a segítőmmel folytatott egyéni segítő beszélgetések hatására kialakult bennem egy együttérzés
magam felé. A segítőm elfogadó kísérése és a tükör, amit tartott nekem, hozzásegítettek ahhoz, hogy
megértsem és megszeressem magam ezekkel az érzésekkel együtt, amik ilyenkor átvágtattak rajtam.
A legnagyobb könnyebbséget pedig az hozta, mikor megtanultam az érzéseimet kifejezni a hírt közlő
szerettem felé úgy, ahogy annak ott és akkor helye volt. Ezzel a kismama szeretteimtől is megértést
és elfogadást, magam felé pedig védelmet is kaptam.

Ha megszólít az önismeret, a sokféle út közül választva megkeresheted azt, amelyik a babavárás
elmaradását kísérő lélekőrlő helyzetben számodra megkönnyebbülést hoz.

Jankáné Rácz Marietta – önismereti segítő Ölembe Várlak